Új tanév, új lehetőségek. Ezzel a lehetőséggel indul általában minden iskolai év. Nálunk is adódtak új programok. Közülük az egyik nagyon felkeltette az érdeklődésünket. Roma Mentor Program. Egy személy, aki képes arra, hogy a roma kultúrából, hagyományokból és szokásokból új ismereteteket adjon gyermekeinknek. Több kategóriában lehetett pályázni: zene, tánc, színjátszás, rajz. A tánc mellett döntöttünk, ennek ismeretében igyekeztünk kiválogatni a gyerekeket. Fontos volt, hogy ne legyenek túl nagyok a különbségek sem korban, sem magasságban. Kialakult. Összeállt egy 20 fős kiscsapat, amely izgatottan várta az első találkozást a mentorral. Október volt. Ahogyan az őszi nap sugarai úgy sugároztak a kérdések az eddig nem ismert mentortársamra:” maga tanár?”, „van családja?”, „hány gyermeke van?” és az utolsó az igazán lényegre törő: „ maga is roma?”. „Igen”-hangzott társam válasza. Felcsillanó szemeket láttam, akkor ön olyan, mint mi, és még a nyelvünket is ismeri. A kezdeti örömteli pillanatok után már az előttünk álló kihívásokra koncentráltunk, ugyanis a program kér tőlünk egy produktumot, amit a tanév végén kell bemutatnunk. De legyen az, amiben mindenki jó? Legyen tánc! De táncolni mindenki tud, azt nem kell tanulni. Akkor legyen, színdarab ebben minden gyerek kiteljesedhet és mindenkinek jut szerep. És sikeresek lehetünk, csak egy jó darab kell. Társam hamar megtalálta az ideális mesét, aminek feldolgozása reánk várt. Elkészült a forgatókönyv és elkezdtük a gyakorlást. Nem volt könnyű. Gondot okozott, az olvasás, a hangsúlyozás és a kitartás. De nem adtuk fel. Kértem a szülőket segítsenek, iskolán kívül, gyakoroljanak otthon. És megértő családokra találtam, senki sem akarta, hogy az ő gyereke maradjon le. Gyakoroltak az iskolabuszon, otthon és az árokparton is. Érezték, hogy ez most nagyon fontos. És ment. Mert akartuk, közösen, a sikert. És a kitartó munkának meglett az eredménye. Felkérést kaptuk, Budapestre, a cigányfesztiválra. Csak mennünk kellett, minden mást megkaptunk a szervezőktől. Kitört az öröm, hogy felléphetnek, hogy megmutathatják mire is képesek valójában.  Aznap kora reggel indultunk, már nagyon izgatottak voltak. A buszon még kétszer elgyakoroltuk. Már nagyon várták a színpadra lépést. És elkezdődött az előadás és egyszerre megszűntek a csipkelődések, a cikizések, egy emberként álltak a színpadon és küzdöttek, de nem magukért, hanem egymásért.

Már ezért megérte. Sikerült. Mindenki őket tapsolta. Csillogó szemekkel, boldogan, és hatalmas örömmel jöttek le a színpadról.  

A program véget ért, de egy valami biztosan örökre megmarad: megérezték a siker ízét Budapesten, a cigány fesztiválon. És ebből lehet és kell is meríteni a későbbiekben is.

Ez a tél hosszú volt, talán még hosszabb is, mint a többi. Még márciusban is folyamatosan érkeztek az orvosi receptek, amik a családi költségvetésbe már nem fértek bele. Nem is férhettek, hisz itt a családok többsége a munkalehetőségek hiányában a rendelkezésre állási támogatásból és a gyermeknevelési segélyből él, ami egy átlagos hónap második felére már elfogy. De ha még a gyerek beteg, addig sem tart. A telet sikerült komoly gyermekbetegség nélkül átvészelnünk. És beköszöntött a tavasz. Éreztem, hogy ez most más lesz, hogy itt most valami elindulhat. Mindenkinek láttam valami tettvágyat az arcán, amit a hosszú tél vége és az első tavaszi napsugarak hordoztak magukban. Egyik kint létünk alkalmával keresett meg egy hatgyermekes család édesanyja és félve kérdezte meg: „Tamás bácsi azt hallottuk, hogy osztanak a faluban vetőmagokat. Igaz ez?” Mire én visszakérdeztem: „Ha tényleg igaz lenne, szükségük lenne rá?” , „Persze, de nem csak nekünk, hanem a szomszédnak, a mi utcánknak és a másik utcának is kellene.” Nagyon boldogok voltunk, hogy megfogalmazódott a házak körüli konyhakert lehetősége a családjaink fejében. Micsoda jó dolog lenne, ha a saját borsójukat, sárgarépájukat, petrezselymüket, babjukat, krumplijukat és egyéb kis zöldségeiket fogyasztanák. Hazaérkezésünk után végiggondoltuk a lehetőségeinket. Elkészült a javaslat. Első lépésként felmértük kinek van szüksége vetőmagra, majd egyességet ajánlottunk. Tudunk egy egységes vetőmag csomagot adni, de előtte mindenkinek alkalmassá kellett tennie azt a kis parcellát, ahová a magok kerülnek. Nagy zsongás indult a faluban. Az a néhány ásó, ami a faluban volt, hamar közkinccsé vált. Ástak, gyomláltak, gereblyéztek és mindig csak azt kérdezték mikor érkezik már a vetőmag. Sikerült kiosztani a kis csomagokat. Mindenki boldog volt, hogy tehet valamit és bízott abban, hogy az ő kiskertje lesz a legszebb. De mi újabb lehetőséget ajánlottunk. A jövőre nézve, hogyha, most elindul valami, legyen folytatása. Az ajánlat a következő volt: ha idén sikerül egy szép kis veteményest kialakítani, akkor vállaljuk azt, hogy jövőre nemcsak vetőmagot, hanem apró jószágokat is biztosítunk a családok számára. Leírhatatlan volt az öröm az arcokon, hogy van remény. Nemcsak egyszeri ez a lehetőség, hanem lesz folytatása.

 Idén tavasszal három település 33 családjának udvara lett másabb, mint amilyen egy-két vagy sok évvel ezelőtt volt. A szépen elgereblyélt kis parcellák tulajdonosaival várakozásba kezdtünk. Aztán eltelt két-három hét és a kegyes időjárásnak köszönhetően elkezdtek zöldülni a veteményes sorok! Ma már ott tartunk, hogy túl vagyunk az első kiskerti borsóból készült borsólevesen. Büszkén újságolják, hogy milyen finom a retek és várjuk, hogy érési sorrendjüknek megfelelően a többi zöldséget is hasonlóan nagyörömmel és büszkeséggel használhassák fel.  Sikerült ez is. Most mindenki nagyon büszkén hívogat az eddig lomos udvarára, hogy nézzem meg, milyen a veteményes. Én pedig örömmel megyek, dicsérek és nyugtázom magamban, hogy nyoma sincs a lomnak, a gaznak, hanem helyette szépen parcellázott, önellátásra alkalmas kiskertek fogadnak.

 Ez volt az első komoly siker, ami itt ért. Az asszony Romániából települt át a faluba még évekkel ezelőtt. A férj családja egykoron szebb napokat látott, gazdálkodtak, jószágot tartottak, de egy baleset megtörte őket!  A családfőt megrúgta a ló, cukorbetegsége miatt majdnem a lábába került!  Az asszony harmadik gyermekével volt várandós, amikor megkeresett engem még az ősz elején, hogy úgy érzi valami nincs rendben a picivel. Tanácsoltam, hogy hívjuk fel a védőnőt és kérjünk időpontot a nőgyógyászatra, de ekkor kiderült, hogy nincs társadalom biztosítása itt Magyarországon. Pedig ekkor már két gyermeknek is életet adott. Elkezdtünk érdeklődni, hogy hogyan tudnánk segíteni. Hamar kiderült, hogy ez nem lesz egyszerű. Hívtuk a Bevándorlási Hivatalt, hogy ilyenkor mi a teendő. Az ügyintéző segítőkész volt, első lépésként egy ún. regisztrációs kártyára lesz szüksége, ami lehetővé teszi az Európai Gazdasági Térség állampolgárai számára Magyarországra történő beutazását és tartózkodását, ha ez elkészült automatikusan megkapja a lakcímkártyát, ha ez megvan, akkor igényelhetjük a TAJ számot és végül a TAJ kártyát.  De ezt csak a megyeszékhelyen lehet megvalósítani, személyesen, 80 kilométerre a falutól. Közben egy újabb probléma jelent meg. A regisztrációs kártya feltétele a magyarországi munkahely, hogy az adott személy megélhetése biztosított legyen. Az asszonynak soha nem volt munkahelye, féltünk, hogy ez kizáró ok lehet, de nem adtuk fel. Újabb telefon a hivatalba, hosszas tanácskozás után a hivatal beleegyezett abba, hogy megkaphatja a regisztrációs igazolást, ha valaki biztosítja a megélhetését. A családban senkinek sincs munkahelye, de szociális járadékot kapnak. A hivatalnak a beleegyező nyilatkozatokkal együtt ez is elég volt. Az asszonyon végig a tenni akarást láttuk, nagyon akarta ezt a papírt a pici miatt és önmaga miatt is, hogy képes elintézni, csak egy kis segítségre, biztatásra van szüksége. Sikerült megoldanunk a beutazást, a dokumentum kiállítása rendben ment. Leírhatatlan volt az öröm az arcán, hogy hosszú hetek munkája most végre meghozta gyümölcsét. Aztán eltelt két hét és találkozásunk alkalmával, örömmel újságolta, hogy a postástól most vette át a lakcímkártyáját. Már csak a TAJ szám hiányzott, de egyre közelebb került a szülés időpontja és többször is panaszkodott, hogy úgy érzi nincs valami rendben, vizsgálat pedig sürgős esetben sincs TAJ szám nélkül. Ezért próbáltuk sürgetni ez eseményeket, nehogy valami komoly baj történjen.  A térségi szociális iroda munkatársával sokat gondolkodtunk a helyes megoldáson. Végül sikerült egy olyan kiskaput találni, melynek értelmében szociális rászorultsági alapon speciális TAJ számot tudtunk kérvényezni. Hamarosan megérkezett az értesítés, hogy elkészült a TAJ szám és most már ő is jogosult a magyarországi orvosi ellátásra. Hihetetlen volt látni az örömöt és a megnyugvást az arcán mikor kiderült, hogy a kisbaba egészséges és minden rendben van.  A pici egy hónapja komplikáció nélkül megszületett. Másnap az édesanyával együtt a rendelőintézetben átvehettük a TAJ kártyát, amiért hét és fél hónapon keresztül küzdöttünk. Együtt. Közösen. 

 Mikor elkezdtem ezt a munkát tudtam, hogy más lesz, mint minden eddig. Tudtam, hogy ez egy más közösség, más szabályokkal, más hagyományokkal és egy teljesen más kultúrával! Azzal földrajz szakos tanárként tisztában voltam, hogy ez a térség Magyarország 33 leghátrányosabb kistérségének az egyike közel a román határhoz, többnyire mélyszegénységben élő emberekkel. Mégis izgatottan vártam azt a napot, hogy mikor kerül először sor arra, hogy „kimegyünk” oda.  Kollégáim előzetes beszámolója alapján az a kép köszönt vissza a 380 lelkes zsákutca településre érve, ami már korábban megfogalmazódott a fejemben!  A romos házak, a felém bizonytalan emberek és az a kilátástalanság, ami a felnőttek arcán tükröződött! Aztán beszélgettünk sokat, elmondták a kollégáim, hogy én „Nórika néni” barátja vagyok, itt fogok dolgozni, sűrűn fogunk találkozni és sok közös dolgot fogunk együtt csinálni! És teltek múltak a hetek és a kijárásaink során egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy elfogadnak, nemcsak egy idegent, hanem annál jóval többet látnak mára már bennem. A legelső jele a bizalomnak és személyem elfogadásának az volt: eddig bármilyen komoly problémájuk (ami fizikálisan nem teljesíthető) volt, mindig azt mondtam, hogy írják le egy papírra, én pedig átadom Nórika néninek, de ha úgy gondolják nekem is elmondhatják, hisz én is ugyanolyan bizalmasan fogom kezelni, hisz együtt dolgozunk és igyekszünk segítséget nyújtani mindenben. És az egyik alkalommal a sokadik kint létünk alkalmával odajött hozzám az egyik asszony és a következőket mondta: „Tamás bácsi nekem szükségem lenne a segítségére, mert problémáim vannak az áramszolgáltatónál” – ekkor éreztem azt, hogy talán már nem csak egy idegen vagyok nekik. Éreztem, hogy egy szorosabb kapcsolat kezd kialakulni köztünk.  Mindig más és más problémák merültek és merülnek fel az itt élő emberek mindennapi életében, így nekem az eddig jól ismert fogalmak (albedó, agglomeráció, urbanizáció) helyett olyan fogalmakkal kellet megismerkednem, mint pl.: védendő fogyasztó, rendszeres gyermekvédelmi támogatás, vagy kintlévőség kezelő szervezet és még hosszasan folytathatnám a sort. De nem bántam, mert tudtam, hogy számomra ezen új fogalmak elsajátítása nem kerül semmibe, viszont emberek, gyerekek és családok mindennapi életét teszi jobbá, élhetőbbé kevésbé bonyolultabbá. A problémák száma mára sem csökkent, de ami a legfontosabb, hogy a megoldatlanoké jelentős mértékben apad. A kapcsolatunk mára már bizalmas minden kisebb- és nagyobb gondjaikkal bátran megkeresnek, és pedig igyekszem a segítségükre lenni, ahogyan csak tudok.