Mikor elkezdtem ezt a munkát tudtam, hogy más lesz, mint minden eddig. Tudtam, hogy ez egy más közösség, más szabályokkal, más hagyományokkal és egy teljesen más kultúrával! Azzal földrajz szakos tanárként tisztában voltam, hogy ez a térség Magyarország 33 leghátrányosabb kistérségének az egyike közel a román határhoz, többnyire mélyszegénységben élő emberekkel. Mégis izgatottan vártam azt a napot, hogy mikor kerül először sor arra, hogy „kimegyünk” oda.  Kollégáim előzetes beszámolója alapján az a kép köszönt vissza a 380 lelkes zsákutca településre érve, ami már korábban megfogalmazódott a fejemben!  A romos házak, a felém bizonytalan emberek és az a kilátástalanság, ami a felnőttek arcán tükröződött! Aztán beszélgettünk sokat, elmondták a kollégáim, hogy én „Nórika néni” barátja vagyok, itt fogok dolgozni, sűrűn fogunk találkozni és sok közös dolgot fogunk együtt csinálni! És teltek múltak a hetek és a kijárásaink során egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy elfogadnak, nemcsak egy idegent, hanem annál jóval többet látnak mára már bennem. A legelső jele a bizalomnak és személyem elfogadásának az volt: eddig bármilyen komoly problémájuk (ami fizikálisan nem teljesíthető) volt, mindig azt mondtam, hogy írják le egy papírra, én pedig átadom Nórika néninek, de ha úgy gondolják nekem is elmondhatják, hisz én is ugyanolyan bizalmasan fogom kezelni, hisz együtt dolgozunk és igyekszünk segítséget nyújtani mindenben. És az egyik alkalommal a sokadik kint létünk alkalmával odajött hozzám az egyik asszony és a következőket mondta: „Tamás bácsi nekem szükségem lenne a segítségére, mert problémáim vannak az áramszolgáltatónál” – ekkor éreztem azt, hogy talán már nem csak egy idegen vagyok nekik. Éreztem, hogy egy szorosabb kapcsolat kezd kialakulni köztünk.  Mindig más és más problémák merültek és merülnek fel az itt élő emberek mindennapi életében, így nekem az eddig jól ismert fogalmak (albedó, agglomeráció, urbanizáció) helyett olyan fogalmakkal kellet megismerkednem, mint pl.: védendő fogyasztó, rendszeres gyermekvédelmi támogatás, vagy kintlévőség kezelő szervezet és még hosszasan folytathatnám a sort. De nem bántam, mert tudtam, hogy számomra ezen új fogalmak elsajátítása nem kerül semmibe, viszont emberek, gyerekek és családok mindennapi életét teszi jobbá, élhetőbbé kevésbé bonyolultabbá. A problémák száma mára sem csökkent, de ami a legfontosabb, hogy a megoldatlanoké jelentős mértékben apad. A kapcsolatunk mára már bizalmas minden kisebb- és nagyobb gondjaikkal bátran megkeresnek, és pedig igyekszem a segítségükre lenni, ahogyan csak tudok.